Emlékül

Egy halk dobbanás senki sem érzi már,
Csak az ki hozzá a legközelebb áll.
Egy utolsó végszó a hosszú csend elött,
Az a hang mely mostmár mindend összedönt.

Végtelen hosszúsága mindent áthatol,
S, lágy kezével mostmár énfelém hajol.
Érzem közelít felém s kinyújtja karját,
Én is felé nyújtom de nem érem el újját.

Képtelen vagyok rá érzem nem lehet,
Nem tudom mostmár mi végzi tettemet.

Emlékül egy jóbarátért... Ennyit írtam annak idején a füzetembe ez alá a vers alá, most sem kívánok többet hozzáfűzni. Újra itt vagyok, mostanában beszélgettem egy ismerőssel és akkor jutott eszembe, hogy volt nekem egy blogom... szinte már el is felejtettem. De most ha időm engedi folytatnám a versek archiválását hisz sose jutok így a végére. Remélem lesz időm a jövőben ezzel is foglalkozni.